A címben jelzett súly, teher valamennyiünké. Bertók László 81 szonettjében azt az élményt formálja, éli költészetté, amit a ma gondolkozó, aggódó, jövőt kereső és féltő szellemi ember átél és átérez.
Mi az alapélménye? Talán a bizonytalanság, a fogódzók, a biztos pontok hiánya. De ezt a hiányt is meg kell ragadni. Bertók számára ez a megragadási lehetőség az idő, pontosabban a pillanat, amikor, amiben sűrűsödik a valóság, a külső és belső együttesen, egymástól elválaszthatatlanul, sőt az elmúlt is, a megélt és megszenvedett is. Ez a pillanat hol „örökké tart”, hol „világgá nő”, hol „belülről süt”. Máskor olyan feszültséget hordoz, hogy „áll a pillanat mint a kés”. A költő úgy érzi, „ez az a pillanat amiről legtöbbet tudok”. Vagyis az idő az, ami egybefoglalja számára azt a tudást, ami a versekben megtestesül: létezésünk, hitünk, hitetlenségünk, reményeink lehetőségei vagy inkább lehetetlenségei. A bertóki hit nem valami konkrét tartalmat hordoz, sokkal inkább magatartást, kötelezettséget jelent: „talán csak egy szeges cipő/bot hátizsák meg a hited/s az kell hozzá, hogy megteszed/ami mégis megtehető/talán csak ennyi a jövő…” Bertók számára a cselekvés, a magatartás maga a költészet.
Azt kell csinálnia, azt kell jól csinálnia. Így!
